Blog
Amikor az Élmény Mellé Motivációs Tréning Kívánkozik: Egy Tréner Szemével
Egy Coach Szemével:
Fura egy jószág ez a motiváció, még furább a hiánya. Évek óta vezetek csapatépítő programokat, látok egyet s mást. Van, aki lángol és van, aki – nos, van, aki mintha csak vendégségben lenne a saját csapatában. Most, egyenesen a tűzvonalból rámutatok arra, mi történik az elhanyagolt motivációval.
A Tündöklő Csapat és az Elrejtett Gát: Ahol a Motivációs Tréning Szükséges Lesz
Emlékszem, úgy érkeztek, mint egy felhőkarcoló tetején villogó neonfelirat: "ÉLMÉNYKERESÉS!" Ki is tettünk magunkért rendesen. Kötélpálya, logikai feladatok, vicces vetélkedők – minden, ami egy csapatépítőn elvárható. Nevetés, izzadtság, egymás ugratása. A nap végén a megrendelő elégedetten bólogatott, a csapat tagjai fáradtan, de mosolyogva dicsértek. Küldetés teljesítve, gondoltam.
Aztán másnap átnéztem a videókat. Már csak megszokásból, meg mert szeretem látni a fejlődést, a kis rezdüléseket, amik élővé teszik a dinamikát. És akkor ütött szíven. Voltak ott szuper csapatok, akik tényleg megmutatták, mi az az összetartás. De volt egy kisebb csoport, egy négyfős kompánia, akik mintha egy másik filmet néztek volna. Itt már gyanús volt, hogy a motivációs tréning sokat segíthetne.
Ott volt például Gábor. Kedves srác, jó humorral. De amikor a "Bizalmi Esés" feladat jött, ahol hátra kellett dőlni, és hagyni, hogy a többiek elkapjanak, Gábor arca megfagyott. Mintha egy jeges zuhany alá állt volna. Pedig a többiek lelkesen biztatták, szélesen tárt karokkal várták. Ő azonban csak toporgott, mosolyogva, de a tekintetében ott vibrált a bizonytalanság. Végül nagy nehezen elengedte magát, de a mozdulatban nem volt meg az a fajta bizalom, ami egy igazi csapatot jellemez.
Aztán ott volt Anna. A "Vakvezetés" gyakorlatnál, ahol egyikük szeme be volt kötve, és a többieknek kellett instrukciókkal vezetniük egy akadálypályán, Anna volt a "vezető". És a vezetőből szinte nem jött ki hang. A többiek, akik a látó szerepet játszottak, próbálták terelgetni, de Anna csak bólogatott, néha halkan megkérdezte, hogy "erre?", de a hangjából hiányzott az a fajta magabiztosság, az a "megcsináljuk!" attitűd, ami elengedhetetlen egy ilyen feladatnál. Inkább tűnt úgy, mintha csendben várná, hogy valaki más tegye meg helyette.
És persze ott voltak a többiek is. Józsi, aki a "Közös Térkép" feladatnál, ahol egy nagy papírlapra kellett közösen felrajzolniuk a cég jövőképét, inkább csak nézelődött. Néha odavetett egy fél mondatot, de nem vetette bele magát a munkába. Inkább csak statiszta volt. És végül Zsófi, aki a nap folyamán sokszor a telefonjába temetkezett. Nem direkt módon, nem kihívóan, de valahogy mindig akadt valami fontos üzenet, ami elterelte a figyelmét a közösről.
Mikor ezeket a videókat néztem, az élménykeresés mögött feltűnt a motivációhiány. Nem egy ordító probléma volt, inkább egy finom, alattomos szivárgás. Láttam, hogy a csapat tagjai kedvesek, próbálnak együttműködni, de valami mélyen hiányzott belőlük. Az a belső tűz, ami előreviszi az embereket, ami a kihívásokra nem teherként, hanem lehetőségként tekint. Mintha a motor pöfögne, de hiányozna belőle az üzemanyag, vagy legalábbis nem az igazi, prémium minőségű. Itt már tudtam, hogy egy motivációs tréning beavatkozásra van szükség.